Furcsa, miként a Jaehyunnál jóval nagyobb fiú szinte súlytalannak hat a fiatalabb karjai között, aki most is aggódva igyekszik minél hamarabb eljuttatni őt az orvosi szobába. Biztos a fejébe szálló adrenalin teszi, hisz a vére szinte dübörög a füleiben. A külvilágot szinte fel sem fogja.

Segíteni akar, és fog is.

Johnny nem ezt akarná. Minden porcikájával tiltakozna az ellen, hogy az orvossal kelljen találkoznia, de jelenleg nincs olyan állapotban, hogy erre valódi esélye legyen, később pedig úgyis képtelen lesz haragudni miatta.

Elvégre, Jaehyun épp megmenti.

Megint.

Nem ez az első ilyen eset. Johnny minden hasonló alkalomkor ájulásig hajszolja magát, amikor bántja valami; amikor valami nyomja a lelkét. Nem a legjobb megoldás, de legalább nem másokon vezeti le, ami számára nem előnyös, de legalább nem szerez magának ellenségeket a falakon belül.

Hyunjin közben mit sem sejt az egészről. Lassan rebegteti a pilláit, igyekezvén kipislogni szemeiből az ott makacsul táborozó álmot. Fáradt tekintete lassan a szoba másik ágyára vándorol, ami immáron hónapok óta üresen áll.

Szomorú miatta, ezt pedig meg sem próbálja letagadni - nem is lenne értelme.

Néha a lelkén úrrá lesz a magány, ami nagyon veszélyes egy ilyen helyen, hisz az egyedüllét és az elhagyatottság ahhoz vezet, hogy az ember elkezd a lét értelmén merengni, olyankor pedig ráeszmél, hogy nincs semmi, ami valós indokot szolgáltatna a maradásra, különösképp egy ilyen helyen.

Régen az emberek a szabadságukat kihasználva sem tudtak értelmet találni az életnek, mostanra pedig közel lehetetlenné vált, hisz mi lehetne az, ami értelmet ad a földi sínylődésnek? Az éhínség? A magány? A minden utcasarkon jelen lévő besúgók? Aligha.

Megrázza a fejét, így próbálva meg elhessegetni a szörnyű gondolatokat, amik a fejében hangosan kiabálnak a mozdulatsor hatásának ellenére is.

- Kár érte - motyogja, ahogy egy utolsó pillantást vet az üresen heverő fekhelyre. - Pedig szerettem.

Nem volt olyan régen; májusban még tele volt élettel a helyiség. Egykori szobatársából Hyunjin néhány hét alatt faragott tökéletes lázadót.

Olyat, mint amilyen ő maga is volt, és amilyen a mai napig.

Minden balhéban együtt vettek részt; mindegyik nevelőt együtt akasztottak ki. Legjobb barátok lettek, és még csak észre sem vették, ahogy folyamatosan egyre közelebb kerültek egymáshoz.

Aztán elcsattant az első csók, ők pedig túllépve a felesleges önmarcangoláson és tagadáson váltak szeretőkké.

Persze azért nem tették túl nyilvánvalóvá. Nem akarták, hogy egymás gyengeségeivé váljanak.

Pedig pontosan ez történt.

Aztán a fiú az egyik verés után nem tért vissza.

Nem jelentették be a halálát. Nem mondtak semmit, csak hagyták, hogy lassan kikopjon a többiek emlékezetéből, mintha olyasvalaki lett volna, aki sosem számított.

Mintha nem is létezett volna.

A legtöbbjükéből talán sikerült is kitörölni, de nem a tizenhét esztendős fiúéból, aki azon a furcsa reggelen gyomorgörccsel ébredt.

Emlékszik, amikor ugyanolyan pillantásokkal illette a fiatalabbat, mint amilyenekkel Jaehyun szokta Johnny-t, vagy Johnny szokta Tent.

Szerelmes volt Jeonginba.

Jeonginba, akit képtelen volt megmenteni.

Igazából a mai napig úgy hiszi, hogy az ő hibájából alakultak úgy a dolgok, ahogy. Nem is sejti, mennyire téved.

Ott, akkor kicsit megtört. Éjszakánként a párnájába nyomta a fejét és úgy zokogott, amíg a hajnal fényes csíkot nem hasított az égre. Nem aludt egy percet sem, a nappalokat mégis emelt fővel csinálta végig. Sőt, a fiú eltűnésének másnapján véghez vitte az intézet történetének legnagyobb balhéját.

Lopott az igazgatótól egy öngyújtót, feltörte az étkezőt, majd asztalokról leszedte a terítőket, azokat egy kupacba gyűjtötte, majd meggyújtotta őket, így készítve máglyát a helyiség közepén.

Istenes verést kapott érte, de úgy gondolta, hogy megérte.

Igazából a Jeongin tiszteletére elkövetett szabályszegő-sorozatba büszkén bele is halt volna, ha úgy adódik.

De ez már mind a múlté. Mostanra szinte teljesen magára maradt.

Nincs, aki megmenthetné a gondolatai elől.

Talán a barátai.

Talán ők képesek lehetnek értelmet adni mindennek.

Jaehyun közben eléri az orvosit, ahol Seokjin már a fejét csóválva készíti elő az infúziót, amint egy pillantást vet a két érkezőre. Valamelyik jómadár mindig csinál neki munkát, és baromira nem zavarja őket a tény sem, hogy alig múlt nyolc.

"Komolyan, hogy lehet ilyen korán már itt kikötni?" - méltatlankodik magában a középkorú orvos.

Johnny egyébként elég rendszeres látogató itt. Majdnem kéthetente - legalább - kiakad valamin, aminek minden esetben idevezet a vége.

Nagyjából egy óra, aztán jobban lesz. Az étkezést a többiekkel tölti majd, pont, mint minden más alkalommal is.

Jaehyun nem mozdul mellőle. Az ujjaikat összekulcsolva várja, hogy az idősebb felébredjen.

- Ezúttal mi a baja? - kérdi Seokjin, ahogy visszaül az orvosi székébe.

- Nem volt lehetőségem megkérdezni, már így találtam meg - von vállat a barna hajú fiú. - Egyébként is, miért érdekli? - Nem akar gyanakvónak tűnni, de túlzottan naivnak sem. Muszáj megkérdeznie. Szinte már protokoll, rá hiába nem vonatkozik - hivatalosan - semmi ilyesmi.

- Nem mindenki van ám ellenetek - mosolyodik el az orvos. - Például Johnnynak csak sóoldatos vizet adhattam volna, de az infúzióba tettem egy kis adrenalint, amitől gyorsabban felébred majd, ahogy a keringése is visszaáll az eredetibe - kacsint a helyiség legfiatalabbjára.

- Miért tenne ilyesmit?

- Én is voltam fiatal. Én is vágytam a lázadásra, ezáltal a tetoválásra is. Nem vagyok ám annyival másabb, mint ti. Igazából itt senki sem az.

Erre a mondatra Johnny kicsit szorosabbra fonja az ujjait Jaehyunéival. A fiatalabb elmosolyodik, majd finoman végigsimít a hüvelykujjával az idősebb kézfején.

Ébredezik.

Finom, apró gesztus ez, most mégis mindketten a másik érintésébe kapaszkodnak. A fiatalabb tudatosan, az idősebb ösztönösen. Utóbbinak igazából fel sem tűnik, mégis mindennél jobban élvezi a finom bőr súrlódását a sajátján.

Hamarosan magához tér.

Jaehyun viszont nem örülhet sokáig a helyzetnek, Ten ugyanis felfedezte a szobatársa hiányát, majd a keresésére indult. Percek kérdése, hogy egy szemtanúra bukkanjon, esetleg olyasvalakire, aki ismeri már annyira Johnny-t, hogy elláthassa a megfelelő információkkal a thai fiút.

Mondjuk Hyunjint, akinek a szobája nincs túl messze; akiben megbízik; aki nem rémiszti meg.

Néhány perc, maximum harminc. Jaehyunnak csupán ennyi jár.

Őt viszont ennyi is roppant boldoggá teszi.

Ő nem kérdőjelezi meg, hogy van-e értelme élni.

Ő tudja, hogy van.