Ten már a hatodik napját tengeti a falakon belül. Nem igazán talált olyan társaságot, akikkel szívesen vegyülne, így maradt Johnny-ék hármasfogata, ami így vele egy érdekes és sokszínű négyessé nőtte ki magát. Jaehyunnal nem különösebben jön ki jól, de Hyunjin és a legidősebb ennek ellenére is sikeresen ott tartja. Igazából nem tudja, mi a gondja a vele egyidős srácnak, de minden alkalommal, amikor Johnny-hoz szól, vagy akárcsak ránéz, ő olyan pillantásokkal illeti, mintha valami megbocsáthatatlan dolgot művelt volna, ezen kívül pedig minden aprócska nyelvtani hibáját is azonnal kijavítja, noha tudja jól, hogy a koreai nem az anyanyelve.

A thai fiúnak fogalma sincs arról, hogy a jelenléte megbolygatta a baráti kör nyugalmát. Nem sejtheti, hogy vele ellentétben Jaehyun az arcába lógó barna tincsek alól már az első pillanatban kifigyelte, miként pillant az újoncra a rangidős. Nem sejti, hogy igazából az egyetlen dolog, ami szóba kerülhet a helyzettel kapcsolatban, az némi féltékenység, nem pedig rosszindulat vagy valami ősutálat.

Szeptember huszonkettő, szombat; a héten a második alkalom, hogy a legfiatalabb is velük tölti a tizenegy órai étkezést. Úgy fest, hogy a hétre már elég verést kapott, meg biztosan meg is éhezett már, hisz a bajkeveréshez rengeteg energia kell, ő pedig folyamatosan csak felhasználta azt, be nem nagyon vitt egyetlen kalóriát sem, ez pedig hosszabb távon megviselheti vékony, ám korántsem törékeny testét.

Nem bánja, majd hétfőn újrakezdi. Van még ideje, és esze ágában sincs megkönnyíteni az itt dolgozók mindennapjait, amíg ezeket a folyosókat rója; amíg ebben az épületben tölti az éjszakákat. Az egyetlen dolog, amitől fél, hogy egyszer olyan hosszan nem tudja visszalopni a kedvenc ajakpiercingjét, hogy annak beheged a helye. Az igazi katasztrófa lenne, hisz akkor valamilyen szinten elindulna a megtisztulás útján, abból pedig köszöni szépen, nem kér. Van elég baja így is, nem akarja, hogy nála is elkezdhessék az itteniek az agymosást. Retteg tőle, hogy itt előbb vagy utóbb fel kell adnia önmagát.

Jelenleg kicsit kínosan érzi magát, ahogy az elé rakott egyetlen pirítóst és a fél kocka vajat mustrálja, hisz nem igazán tud egyik társára sem nézni, Ten ugyanis csendben ücsörög, közben a kétes színű tejterméket vizsgálja; Johnny őt nézi, talán észre sem veszi, milyen csodálattal; Jaehyun pedig a legidősebb alakjától képtelen elszakítani a tekintetét, amiben egy megtört szív szilánkjait lehet felfedezni, ha az ember elég erősen vizsgálja.

Szar a helyzet, de a legfiatalabb reméli, hogy minél hamarabb megoldódik ez az egész, hisz baromira nem fűlik a foga ahhoz, hogy az egyetlen társaság, amihez szívesen tartozik, széthulljon holmi szívügyek miatt. Kicsit talán irigy is, amiért a másikakat az érzéseik emlékeztetik, milyen is normálisnak lenni, neki viszont sajnos - vagy nem sajnos - nincsenek ilyen gondjai. Az ő lelkében általában csend honol, méghozzá nem a kellemesebbik fajtából.

Közben a vaj nem mászik rá magától a furcsa nevezetű, thai fiú előtti pirítósra, ő viszont úgy dönt, hogy inkább magában fogyasztja el a száraz kenyérdarabot. A gyomra még nem szokta meg ezt az újfajta felállást; korábban mindennap legalább háromszor étkezett, ráadásul a jelenlegi és a múltbéli étkezései között nem csak mennyiségbeli, hanem minőségi különbségek is vannak. Jelenleg ott tart, hogy inkább éhen hal, mintsem ennyi ember között elcsapja a gyomrát.

Majd megszokja, ahogy mindenki más is tette már korábban, de kell neki egy kis idő, hisz nem megy egykönnyen az átállás, pláne nem úgy, hogy nem is olyan régen még a thaiföldi elit életét élvezhette.

- Lejárt az idő. Minél hamarabb hagyják el az étkezőt! - érkezik az utasítás Jisootól, aztán egyszerre hallatszik, ahogy néhányszáz fémből fabrikált szék lába csikordul a mocskos, egykor fehér, mostanra szürke csempéken. Fülsüketítő a zaj, de senki nem meri húzni az időt, hisz Jisoonak nem csak a szavai határozottak, hanem a büntetésekről való elképzelései is, amivel azokat sújtja, akik nem fogadtak neki azonnal szót

Ma vannak a vizsgálatok napja, amikor felmérik, hogy a fiatalok testileg és lelkileg milyen állapotban vannak; hogy sikerült-e már megtörni őket, avagy sem.

Az intézet legidősebb lakójaként Johnny-t egyáltalán nem éri meglepetésként a tény, hogy ő kezd. Nem ideges, a gyomrát nem szorongatja a görcs, de a valaha még ott lappangó vizsgadrukk szerű érzés sincs már jelen, hisz a fiú rutinossá vált az évek alatt. Ez a hetedik alkalom, hogy meglátogatja Jaebumot, aki az intézet pszichiátere. Ötödször jön rutinvizsgálatra, és kétszer már találkoztak azon kívül is, amikor a mostanra már húszéves fiúban kicsattantak a hormonok.

Azok vicces idők voltak. A magas, sötét hajú fiú a csap fölötti tükörbe bámulva kezdte el levágni a saját haját azokkal az ollókkal, amiket papírok vágására tartottak az irodákban. Persze egyik sem vitte valami jól a dús, erős tincseket, így a végeredmény közel katasztrofális lett, de nem bánta. Ha őszinte akar lenni magához, akkor azóta sem volt még olyan büszke magára.

Persze keringnek történetek olyasvalakiről is, aki - miután felébredt a leválasztó szobában - lelopta az egyik kamerát a helyéről, majd felvette a lányokat az öltözőben, hogy utána a fiúknak a napi fejadagjukért cserébe megmutassa a felvételt.

Kár, hogy lebukott, pedig szép történetté nőhette volna ki magát.

Azóta persze kevésbé balhés. Meglehetősen benőtt a feje lágya, és most is nyugodtan nyomja le a kilincset, miután odabentről szólítják.

Becsukja maga után az ajtót, majd rezignált arccal, illedelmesen meghajol.

- Jó reggelt, Johnny - köszönti őt a szakember. Igazából meglepően nyájas a hangja, pláne ahhoz képest, hogy nem baráti hangvételű beszélgetés fog zajlani a következő percekben. Ennek a pszichiáternek ugyanis nem az a dolga, hogy segítsen, hanem az, hogy felmérje, mennyire sikerült az elmúlt időszakban megváltoztatni a fiatalok gondolkozását, amennyiben pedig nem elégedett az eredménnyel, annyiban a kezébe veszi az irányítást, hogy aztán különböző lélektani hatásokat kihasználva alázza a delikvenseket a sárga földig, majd abban a percben, hogy áttöri a gátat, ki is dobja őket.

Eszébe jut Ten, akit ugyan figyelmeztettek, mi vár majd itt rá, de mindenki tudja közülük, hogy az itteni első alkalomra nem lehet felkészülni.

- Foglalj helyet - szakítja félbe Jaebum a gondolatmenetét.

- Inkább állnék - feleli, ahogy hátát a hideg ajtólapnak dönti. Nem engedhet meg magának egyetlen másodperc gyengeséget sem.

- Ahogy gondolod - mondja az orvos, mielőtt nekiállna a munkának.

Johnny nem tölt bent sok időt, hisz mostanra kitapasztalta már, hogyan szabadulhat viszonylag gyorsan és könnyen. A mentális teszteken egyébként rendre megbukik. Nem jellemző, hogy valakit öt év alatt sem lehet átprogramozni az új rendszerre, ő mégis tiszta fejjel gondolkozik a nap első percétől az utolsóig.

Lassan viszont elő kell állnia egy tervvel, hisz az ideje fogytán van, és ha az utolsó vizsgálaton is elhasal, akkor csak annyit láthat majd a kinti világból, amennyit a rabszállító ajtaja láttatni enged - majdnem semmit.

Mélyet sóhajt. Utálja ezt a helyzetet.

"Csak egy kibaszott fülbevalót akartam!" 

Ehhez hasonló gondolatok járnak a fejében, ahogy elindul a linóleumon, egyenesen a szobája felé, hogy ne kelljen senkihez se szólnia.

Ten már a sorára vár az orvosi előtt, így miatta sem kell aggódnia a rangidősnek.

Percekkel később benyit a háló helyiségbe, legnagyobb döbbenetére viszont nem egy üres szobát talál az ajtó mögött, hanem egy, az ő ágyán ücsörgő Hyunjint.

- Mizu, Jinie? - kérdi Johnny, mintha lenne kedve beszélgetni, ahogy az említett mellé fekszik.

- Igazából csak váltani akartam veled pár szót Jaehyunról - motyogja a fiatalabb, a hangjában remegő idegesség pedig egyáltalán nem hat nyugtatóan az idősebb idegeire.

- Ten miatt?

- Is.