Jaehyun egyre elkeseredettebben sír, a vállai csak úgy rázkódnak, tenyerei eltakarják az arcát, gerince pedig a térdei közé görnyed. Régen festett már ennyire szánni valóan, és még sokkal régebben érezte magát ennyire nyomorultul. Nem az a legnagyobb baja, hogy Johnny újabban semmit nem oszt meg vele, de még csak nem is az, hogy Yugyeom éppen végignézi, amint lelkileg teljesen összeroppan, hanem az, hogy egyik srácnak sem jutott eszébe, hogy esetleg utána kellene menni.

Magányosnak érzi magát, méghozzá rettenetesen. Jobban, mint korábban valaha, pedig ez a hely sosem volt a társasági élet szentélye vagy fellegvára. Egyszerűen utálja a gondolatot, hogy nem fontos; hogy pótolható.

Különösen, hogy annak a személynek is, akinek a figyelmére a legjobban vágyik.

Csak zokog, mintha a szemeiben apró csapokat nyitottak volna meg. Most mindent kiad magából, ami az elmúlt hónapok során felgyülemlett benne.

Hisz ő sosem sír.

Sosem mutatja ki, ha valami fáj.

Nem ad jelet arról, hogy milyen érzések terhe nehezedik a vállára.

Ő csak tűr.

Mindig.

- Hé - hallja meg a szobatársa hangját. Szinte már el is feledkezett róla, hisz az az elmúlt perceket némán töltötte. - Mi a baj?

- Hagyj békén - motyogja mogorván, a betűket keresve, hüppögve Jaehyun. Igazából nem akarja, hogy a másik békén hagyja. Ha őszinte lenne magához, akkor bevallaná, hogy voltaképpen nem is vágyik semmi másra, csak egy pici figyelemre; egy csöpp törődésre.

A világ leghálásabb embere lenne, ha bárkitől, tényleg akárkitől begyűjthetne egy ölelést.

Egyéb érintésekre vágyni sem mer.

- Nem-nem. Olyat nem játszunk - mondja Yugyeom, ahogy feltápászkodik, majd a másik mellé telepszik a padlóra. - Figyelek, csak hagyd abba a sírást. Kérlek.

Jaehyun pocsékul érzi magát, pláne most, hogy a szobatársa szánakozva figyeli minden rezdülését,
méghozzá tíz centiről, de még így sincs annyira rosszul, mint néhány szobával távolabb Johnny.

A legidősebb jelenleg üveges tekintettel fekszik az ágyában, bámulja a plafont, hallgatja Ten légzését, elvégre ez az egyetlen zaj a négy fal közé szorulva, közben pedig hagyja, hogy a fejében sötétebbnél-sötétebb gondolatok cikázzanak.

Még az is eszébe jut, hogy talán jobb lett volna, ha elviszi egy szívroham, amikor összeroskad az udvaron.

Persze ezek a szuicid gondolatok csak átmenetiek. Időről-időre visszatérnek, de sosem maradnak túl sokáig.

Ebben a rövid, ám ismétlődő időszakosságban bízik Johnny is. Ha sokat gondol rá, még a végén megteszi, akkor pedig nincs visszaút.

- Miért borult ki ennyire? - kérdi Ten őszintén, hisz fogalma sincs, mi okozta a vele egyidős fiú teljes kiakadását.

Persze, hogy nem érti, hisz még az sem teljesen nyilvánvaló a számára, hogy Johnny az első pillanattól kezdve bele van habarodva, ahogy arra sem jött rá, hogy Jaehyun tálcán adná a saját szívét a legidősebbnek, ha az csak egyetlen éjszakára is hajlandó lenne azt magánál tartani.

Ten nem kelti túl okos ember látszatát. Megvan a magához való esze, de az összefüggések megtalálásában nem valami ügyes, kivéve, ha jó oka van odafigyelni az ilyesmikre.

Jelenleg nincs neki. Nem jutna velük előrébb.

- Mert egy címeres seggfej vagyok - érkezik a kimerítő válasz, mire a fiatalabbnak felszaladnak a szemöldökei.

- Miért lennél az? - kérdi a thai fiú, ahogy teljes testtel a másik felé fordul a saját ágyában. Most figyel. Minden idegsejtjét Johnny-ra áldozva.

- Tudod, Jaehyun a legrégebbi barátom, akire mindenben számíthattam, amikor csak szükségem volt rá; mindenben segített, sőt, egyszer még a balhét is elvitte, amikor amúgy én voltam a hibás. Azért akadt ki, mert már nem osztok meg vele mindent, noha megérdemelné, hogy a legsemmirevalóbb gondolataimat is tudja - fakad ki Johnny, de azt az apró, ám annál terhelőbb gondolatot, miszerint a fiatalabb bele van esve, úgy dönt, hogy megtartja magának. Kicsit neheztel Tenre, noha tudja jól, hogy az nem tehet semmiről.

Mégis sokkal könnyebb lenne Jaehyunt szeretnie, ha nem dobogtatná meg a szívét egy másik, igazából majdnem teljesen idegen fiú.

Vagy legalább csinálná direkt, hogy ténylegesen haragudhasson rá, de mivel teljesen öntudatlanul tesz mindent, amit, így nem lehet hibáztatni.

- Akkor is túlreagálta, szerintem - mondja halkan Ten. Igazából, amint kiejti a szavakat, meg is bánja őket, hisz látszólag fájdalmat okoznak az idősebbnek.

- Lehet - hagyja annyiban a másik, de ettől nem érzi magát kevésbé rosszul. - Át kellene mennem megnézni, mi a helyzet vele.

- Szerintem nem jó ötlet. Nekem legalábbis ilyenkor magányra szokott szükségem lenni.

- Igazad lehet.

Aztán nem beszélgetnek, csak némán figyelik, ahogy az óra kisebbik mutatója lassan vánszorog a tizenegyes szám felé.

Nem tudják, hogy fognak mindannyian egymás szemébe nézni. Hyunjin és Ten még csak-csak, de Johnny-nak és Jaehyunnak fogalma sincs. Az idősebb komplett teóriákat gyárt már arról, hogy fogja a másikat kezelni. Végül kiderül, hogy feleslegesen, hisz Jaehyun nem jelenik meg az étkezésnél.

Johnny-nak persze rossz érzése támad, de úgy dönt, hogy ha eddig nem ment a másik után, akkor már nem is fog.

Már nem lenne semmi értelme.

Meg nem is lenne felkészülve arra, ami a másik szobájának csukott ajtaja mögött zajlik éppen.

A sors furcsa fintora, amikor egy megtört, törődésre vágyó lélek, és egy számító, kíváncsi, ám empatikusnak tűnő találkozik.

Abból pontosan olyan sóhajok lesznek, mint amik most is betöltik a helyiség egyre párásabb és nyomottabb levegőjét.

Csak egy csóknak indult.

Indult...

Yugyeom pontosan tudja, miképp szóljon az idősebbhez; hogy mit akar hallani. Ismeri a másik gyengéit, elvégre régen osztoznak már a szobán.

Csak egy csóknak indult, de ahogy a fiatalabb ujjai megtalálták az utat a másik barna tincsei között, úgy fordult az egész valami sokkal komolyabba.

Valami véglegesebbe.

Néhány érintés a másik oldalán, pár simítás a mellkasán és kulcscsontján, meg néhány csók a másik arcélére, és máris elindítanak valami olyat, amit csak nehezen lehetne megállítani.

Ők viszont nem is akarják.

Jaehyun éppen Yugyeomba fojtja minden bánatát. Lassan mozog, a másik pedig igyekszik halk maradni, bár nincs könnyű dolga egyiknek sem. Próbálkozni mégis muszáj, hisz egyikük sem akarja kideríteni, hogy mi jár azért, ha így lebuknak.

Talán pont úgy járnának, mint az a szegény fiú néhány hónappal korábban...

Az, amelyikbe Hyunjin szerelmes volt...

Jaehyun elhessegeti az ehhez hasonló gondolatait, a fiatalabb arca helyére valami furcsa okból folyamatosan Johnny-ét képzeli, ezzel némi bűntudatot keltve a saját szívében.

De jelenleg inkább él együtt a pillanatnyi szégyenérzettel, mint azzal a gondolattal, hogy az idősebbnek nem ő kell.

Yugyeom pedig tudja, érzi, mi zajlik le a másikban, viszont mindaddig, amíg neki nem okoz ezzel fájdalmat, meg amíg jó tárgyalási alapnak szolgál a jövőre nézve, őt nem zavarja.

Johnny-nak pedig nagyon jó helye van jelenleg az étkezőben, mert bármennyire is nem szerelmes Jaehyunba, nem lenne képes így együtt látni valaki olyannal, akit nem kedvel; valakivel, aki nem elég jó a másiknak.

A barna hajú fiú pedig lassan roskad a másik karjaiba a hálószobában, hagyva, hogy meztelenül nyomja el az álom.