Az üres, kalóriákban nem éppen bővelkedő, néma csendben eltöltött étkezés után mindenki megy a maga dolgára. Hyunjin elrobog a szobájába, majd becsapja annak ajtaját. Nem különösebben indulatos, szimplán csak így esik neki kézre.

Meg aztán, az a helyzet, hogy így biztos nem megy utána senki. Nincs kedve Johnny-hoz, Tenhez pedig még annyira sem. El sem tudják képzelni, mennyire irigyli tőlük a szerencséjüket a fiatal fiú. Ők még lehetnek vakon szerelmesek, méghozzá olyasvalakikbe, akik még bizonyossággal lélegeznek, ezzel jelezvén, hogy életben vannak.

Meg persze lehetnek világtalanok azzal is, hogy őket ki szereti.

Megint rajta gondolkodik. Igazából mindennap rajta jár az esze.

Hiányzik neki Jeongin. Hiányzik neki élete első nagy románca; az a valaki, aki ha kellett, akár helyette is keverte a bajt.

Életrevaló páros voltak. Az egyetlen, ami az útjukba állt, az maga a tény volt, hogy az intézet falai között az életet büntetik.

El kellene hessegetnie a róla szóló gondolatait; tovább kellene lépnie; elengednie a múltat; azon törnie a fejét, hogy hogy segíthetne Jaehyunéknak, de képtelen rá.

Leroskad az ágyára, majd elmereng azon, mennyire ironikus, hogy fiatal korában elvették tőle a szabadságot; kicsit idősebbként pedig azt, aki ezt igyekezett visszaadni neki.

Hanyatt dől. Hagyja, hogy a szeptember végi szellő bekússzon az ablakon, majd megállapodjon bőrének azon pontjain, amiket nem fed ruha.

Ő így kezeli a fájdalmat; sír, vagy némán tűr.

Johnnyval más a helyzet, ugyanis folyamatosan Tent faggatja, hogy mit csinált rosszul, amiért a másik annyira megharagudott, hogy éhségsztrájkot hírdetett. Fogalma sincs arról, mennyire távol áll a valóságtól, de a thai fiú kezd kijönni a sodrából, mondván, hogy nem tudja, mi baja Jaehyunnak, mellette pedig nem is érdekli. Az már csak hab a tortán, hogy lassan eljut arra a pontra, hogy elzavarja Johnnyt a másik szobájához, hogy legyen férfi és álljon elő valami fasza bocsánatkérő dumával, hiába beszélte le pont ő erről néhány órával korábban.

Jaehyun pedig jelenleg is az igazak álmát alussza, mintha soha nem fájna neki semmi; mintha ennyiből állna a világ - álmokból és az azokat körbelengő párás levegőből, illetve az őt ölelő szobatársából.

Úgy simul Yugyeomhoz, mintha egész életében erre az alkalomra, erre a cselekvésre várt volna. Nyugodtnak tűnik, ezzel kicsit talán túlságosan is ellentmondva annak a valóságnak, amit korábban, az ajtónak háttal megélt.

Nem tart sokáig ez az állapot, ugyanis a thai fiú rávette Johnny-t, hogy keresse meg a másikat, elvégre Jaehyunnak volt ideje lenyugodni, különösen mostanra, hogy délután kettőt üt az óra.

A benti idillt ketté töri a kopogás, ami az ajtó felületét éri, Johnny jó szokásához híven viszont nem vár arra, hogy valaki szóban is visszajelezzen, egyszerűen csak lenyomja a kilincset.

A szobába belépve viszont nem egészen az fogadja, mint amire a legidősebb számít. A meztelen Yugyeom egy dolog, de a szintén ruhátlan Jaehyun látványára nincs felkészülve, különösen nem így, felduzzadt szemekkel.

- Mi a... - Johnny teljesen lefagy. Gondolkozik, mit kellene mondania, de teljesen elfelejt szavakat megformálni, így teljesen értelmetlen gondolatfoszlányok hagyják csak el az ajkait.

- Baszki - szalad ki Jaehyun száján, majd magára rántja a takarót. - Várj meg kint, egy pillanat - mondja, mire Johnny mögött már szinte csukódik is be az ajtó.

Aztán tényleg nem telik bele egy teljes percbe, ameddig Jaehyun feltűnik a folyosón, magára hagyva az álmosan pislogó Yugyeomot.

- Nem szeretnék az az ember lenni, aki mindenre kiváncsi, de mi a franc volt ez? - szalad ki Johnny száján, akinek a szemöldökei túlszaladnak a homlokán.

- Nem mintha sok közöd lenne hozzá, de gondolom nem erről akarsz beszélgetni - von vállat Jaehyun.

- Igazad van, tényleg nem - mondja sóhajtva. - Figyelj, én s—

- Semmi baj. Nem kellett volna ennyire felkapnom a vizet. Felnőtt ember vagy, azt csinálsz, amit akarsz.

- Nem-nem. Ilyet nem játszunk. Bocsánatot akarok kérni, te pedig hagyni fogod - nevet fel az idősebb.

- Ám legyen, figyelek - mosolyodik el a fiatalabb.

Aztán egy kissé kellemetlen beszélgetés kerekedik a két tesztoszteron bomba között, de a végére egészen jó légkör lengi be őket. Mondhatni, hogy szent a béke. Jaehyun örül, mert Johnny végül mégis utánament, Johnny pedig örül, mert a másik is. Yugyeomról végül nem beszélnek. A fiatalabb nem szeretne, az idősebbnek meg elég kínos volt a szituáció ahhoz, hogy ne akarja firtatni a dolgot.

- Amúgy nem akarjuk összeszedni a többieket? Lemehetnénk kosarazni. Hívhatnád Gyeomot is, hogy többen legyünk - ajánlja fel Johnny, kicsit reménykedve abban, hogy a másik igennel felel, meg abban is, hogy üres lesz a placc.

- Na, minden oké, lányok? - hallatszik egy harmadik fiú hangja, mire a legidősebb mérgesen pillant a háta mögé, hogy aztán a tekintetével nyisson sortüzet Hyunjinra.

- Mekkora szád lett hirtelen - röhög fel Jaehyun. - Azt dumáljuk, hogy ki kellene menni kosarazni. Lenne kedved?

- Nem értem a kérdőjelet.

Aztán neki is lódulnak, hogy felfedezzék azt a betondarabot, amit jobb napjaikon pályának, rosszabbokon "valaminek" neveznek, és amit minden vasárnap megtalálnak.

Közben összeszedik Tent, Yugyeomot és Markot, akivel mindig csak játszani szoktak, beszélgetni soha; karolnak egy labdát, nem emlékezve arra, hogy Johnny reggeli beszerzése kint maradt-e, majd pár perc múlva már kint is vannak.

Nyoma sincs a korábbi veszekedésnek. Jaehyun tekintete is feltűnés nélkül szabadul el néha egy-egy pillanatra, Johnny-é meg pláne. Mindenkinek a nyakszirtje és a válla elemzésre kerül. Yugyeom és Jaehyun kicsit feszengnek minden test a testnek alkalmával, de ezen felül mindenki élvezi a jóidőt. Még Hyunjin is elfeledkezik Jeonginról.

Látszólag minden tökéletes egy intézetben eltöltött délutánhoz képest. Johnny épp blokkolja Hyunjin egyik ziccerét, amikor egy ismerős hangot hallanak meg a pálya széléről.

Johnny mosolyogva int Mark Tuannak, a nevelőnek, majd megkérdi, mi járatban errefelé.

- Hyunjint hivatja Jiyong igazgató úr - mondja, miközben ajkaira szelíd görbület kúszik. - Új fiatal érkezik, és az ő szobájában lesz elszállásolva.

- Nekem nem kell új szobatárs - motyogja lesütött szemmel. - Nekem Jeongin kell. Ha nem ő az, látni sem akarom - mondja, majd hátat fordít.

- Az igazgató nem lesz boldog.

- Én sem vagyok az - zárja rövidre a beszélgetést.