Szeptember huszonhárom; vasárnap. Ez a nap valamelyest különbözik a többitől, ugyanis ilyenkor viszonylag szabadabban mozoghatnak a bentlakók. Ezen a napon az épület kicsit tényleg olyan lehet, mint egy intézet, nem pedig olyan, mint egy börtön.

Olyasmi, mintha valaki a sátán kertjében tölthetné a Pokolból kivett szabadnapját. Éppen csak valami, de pont több a semminél.

Ez a majdnem semmi pedig a legtöbbjüknek többet jelent, mint bármi, amit valaha tapasztalhattak; nem éhínség, nem szenvedés, nem egy csapat parancsszó, nem konfliktus, nem halál.

Azt hiszik, ez a szabadság, pedig sosem érezték igazán, milyen is az.

A legtöbbjük csak kósza hírekből hallott egyáltalán a szóról.

Furcsa, hisz a vasárnapok nem rendelkeznek semmilyen extrával a többi nappal szemben; nincsenek vallási jelentőségei - noha régen voltak -, nem számít ünnepnapnak sem, csupán ott pihen a hét legvégén, ilyenkor pedig senki sem akar igazán belemerülni a munkába, ezért mindenkit kicsit lazábban köt ilyenkor a póráz.

Johnny csak ücsörög az ágyán, üveges tekintettel. Ugyanaz a fekete pizsama van rajta, mint amit akkor viselt, amikor hasra esett az étkező előtt. A derekát hanyagul takarja a fehér takaró, lábfeje kikandikál az ágyneműk közül. A haja elég kócos, igazából teljesen el van feküdve, de emiatt nem igazán zavartatja magát; beletúr kettőt, amitől a végeredmény csak még sokkal kaotikusabb lesz a hajszálak sokasága, de ez a hanyagság valami furcsa elegancia látszatát kelti. Kár, hogy nem látja senki - még ő sem, hisz a szobában nincs tükör.

Az túl sok lehetőséget adna az önutálatra, illetve lehetőséget az öngyilkosságra.

Korábban voltak már ebből problémák.

Ten még alszik. Békés, nyugodt az arca. Csak olyankor engedi meg magának ezt a luxust a fiatalabb, amikor alszik. Egyébként szinte mindig rideg, érzelemmentes. Nem szeret kockáztatni, amikor pedig megteszi, akkor csak a különös hármasfogat előtt hajlandó rá - azt még maga sem érti, miért.

Az idősebb nem tudja levenni róla a szemét. Szépnek tartja a thai fiút, sőt, szebbnek, mint bárkit, a kisugárzása pedig semmi általa ismerthez sem hasonlítható, mégis, hiába akar egyébként elveszni a látványban, ami néhány perc, esetleg óra festőiességet visz a hófehér falak közé, ugyanis a fejében szüntelenül visszhangoznak Hyunjin szavai. Nem képes szüntelenül gyönyörködni, amikor a fejében egyik gondolat ostromolja a másikat.

Fiatal még a bajkeverő fiú, nagyon fiatal, mégis sokkal okosabbnak tűnik most, mint a három idősebb együttvéve. Talán a mindennapos rosszban sántikálás élezte meg ennyire az elméjét, talán csak a többiek túl vakok - vagy gyávák - ahhoz, hogy ténylegesen feldolgozzák azokat az impulzusokat, amik minden pillanatban érik őket. Akárhogy is, a piercingjét folyton visszalopkodó fiú olyan igazságokkal bombázta le előző nap a legidősebbet, hogy az azóta sem képes szabadulni tőlük.

Johnny nem tudja, hogy lesz képes az után a beszélgetés után ismét Jaehyun szemébe nézni, pedig az érintett nem is sejti, mik hangzottak el a két fiú között az előző napon. Nem mintha be tudták volna fejezni a kissé indulatosra sikerült eszmecserét, azt ugyanis megszakította Ten, aki könnyes szemekkel hirtelen tárta ki az ajtót - megviselte a Jaebummal való találkozás.

Hyunjin szinte azonnal lelépett a színről. Haragudott Johnny-ra, amiért ennyire vak, hogy még Jaehyun szimpátiáját sem tudja egyértelműnek venni, noha annak éppen csak nincs a homlokára tetováltatva a "szeretlek Johnny" felirat.

A legidősebb persze a legfiatalabb távozása után azonnal a legújabb lakóval kezdett foglalkozni. Kifaggatta, hogy mivel próbálkozott Jaebum, aztán megpróbálta béna viccekkel felvidítani a megszeppent szobatársát- kisebb-nagyobb sikerrel.

Aztán a nap hátralevő részében mindannyian magányosak voltak.

Nem beszéltek egymással. Nem volt mit mondaniuk.

Újra és újra a szombati történések peregnek a szemei előtt, hiába vizslatja még mindig az alvó fiút a szoba másik felében. Hamarosan felébred majd, ebben biztos lehet. Nyolc óra lesz, olyankor pedig rendszerint magától pattannak ki a szemei. Biztos a megszokás.

Johnnynak lassan ki kellene találnia, hogy ma mit csináljon. Kedve lenne valami kisebb rendbontáshoz, de a kora miatt fenntartásokkal kell kezelnie az ilyesfajta indíttatásokat.

Először szabadulni akar az intézetből. A börtön ráér valamivel utána is.

Meg amúgy is, nagyon fáradt. Nem lenne energiája kitervelni semmi olyat, amit még viszonylag könnyen meg is tudna úszni, mellette pedig még szórakoztató is.

Egész éjjel ébren volt. Csak a fiatalabb szuszogását hallgatta, miközben a plafont bámulta.

Végül nyújtózik egyet, majd feltápászkodva a szekrényhez lép. Kutatni kezd az egyik fiókban, majd előhúz egy fekete trikót, aztán egy szintén fekete melegítőnadrágot.

Eldöntötte, ma kosarazni fog.

Felöltözik. Nem mozdul ki a szobából, nem használja inkább a mosdót. Nincs értelme szeméremeskedni, plusz a fiatalabb amúgy sem látja.

Nem mintha számítana.

Miután felkészült a távozásra, halkan kinyitja az ajtót, nesztelenül becsukja maga után, a fürdőbe megy, ott elintézi a reggeli rutinját, majd elindul a sportszertárhoz, hogy labdát keressen. Nem akarja megerőltetni magát, hisz még nem evett semmit, rosszul lenni pedig nem szeretne, de egy kis reggeli mozgás nem árthat.

A szertár - vasárnaphoz híven - tárva nyitva áll, és várja a mozogni vágyó lakókat.

Persze valamivel háromnegyed nyolc után nincs túl nagy tolongás. A normális ember ilyenkor még alszik, pláne, ha nincs értelme korán felkelnie.

Megszerzi a kissé lapos, rozsdaszín labdát, majd a hóna alá csapva indul meg az udvar irányába.

A palánk előtt állva azon gondolkozik, hogy a ziccereket gyakorolja, vagy csak simán kezdjen dobálni. Nehéz döntés, hisz a múltkor alig tudta elverni Jaehyunt, csak az utolsó hárompontos dobása hozta meg neki a szerencsés győzelmet, de továbbra sem szeretné megerőltetni magát.

Nem evett.

Aztán eszébe jut Jaehyun. Nem csak, mint potenciális kosár-partner, hanem, mint az a fiú, aki miatt Hyunjin a minap szinte kiabálva oktatta ki őt a saját szobájában.

Mégis a ziccerek mellett dönt, de előbb fut pár kört - bemelegítésképpen.

Eddig az egészségét tartotta szem előtt, de mostanra csak simán felejteni szeretne.

Lerakja a labdát, majd elkocog a futópályáig, ahol ténylegesen rohanni kezd - ahogy csak a lába bírja.

Csak tizenkettőig számolja a köröket, utána valahogy összemosódik számára a tér és az idő. Nem zavarja, hogy a lábai egyre nehezebbek, ahogy a szúró mellkasa és a hátán végiggördülő izzadságcseppek is teljesen hidegen hagyják.

Szinte meg is feledkezik arról, hogy labdát is hozott magával az udvarra.

Közben a belső térben is megindul az élet. A lakók ébredezni kezdenek, mászkálni, elhúzni a függönyöket. Jaehyun is azok közé tartozik, akiknek a tekintetére lassan ráhúzódik az éberség, felváltva az álom utolsó ködfoltjait.

Az ablakhoz sétál, majd elhúzza a sötétítőket. Teljességgel tesz a tényre, hogy a szobatársa, Yugyeom még nem jutott el arra a pontra, hogy be tudja fogadni a napsugarak nyújtotta szemirritációt.

- Baszd meg - szuszogja.

- Neked is jó reggelt - vigyorog Jaehyun, de gyorsan lefagy a mosolya a helyéről, amikor a nyílászárón kitekintve észreveszi, ahogy Johnny eszetlen tempóban rója a köröket a pályák körül.

Valamit tenni akar - tennie kell, ha nem akarja, hogy a barátja megint a gyengélkedőn kössön ki, amiért túlhajszolta magát. Volt már ilyesmire példa, ezért pedig aggodalom fogja el a magas, barna hajú fiút.

Tudja, hogy az idősebb csak akkor csinálja ezt, ha valami felzaklatta; ha valamit időszakosan ki akar verni a fejéből.

Gyorsan kapja magára az első ruhákat, amik a kezébe akadnak, majd sietős léptekkel indul meg az udvar irányába. Nem vesződik a tincseivel, a fogmosás pedig ráér azután is, hogy összekaparta a barátjának megfáradt darabkáit.

Mire kiér, addigra Johnny már a kosárpályán van, de nem a palánkkal vagy a labdával van elfoglalva, hanem a térdeire támaszkodva próbál egy kis oxigénhez jutni. Forog vele a világ, a feje is olyan furcsán szédeleg, a testében pedig alig van erő.

- Mi a baj? - kérdi Jaehyun, ahogy az idősebb mellé lép. Nem fárasztja egyiküket sem olyan felesleges formaiságokkal, mint a köszönés vagy a felesleges bájcsevely.

Johnny viszont csak némán bámulja a talpai alatt húzódó betonplaccot. Nem képes megszólalni, hiszen azt mégsem mondhatja, hogy "a te gondolatodtól próbálok szabadulni".

- Gyere, menjünk be - szólal meg ismét a fiatalabb, ahogy kinyújtja a kezét, hogy a másik tudjon mibe kapaszkodni, ahogy megindulnának.

Az viszont az első lépésnél összeroskad.